KONCZ KÁROLY
    
Tranzit
    
Az amszterdami gép éppen leszállt Ferihegyen. A tucatnyi utas a váróterem felé indul. Egy hosszú, rozsdavörös ruhába öltözött, melírozott, gesztenyebarna hajú nő (talán harminc körüli) előresiet. De a váróterem teljesen üres. Idegesen az ablakhoz lép, kinéz, majd csalódott türelmetlenséggel célba veszi, s kimegy a másik ajtón. Sehol egy lélek. „Vajon megkapták-e az értesítést? Megbízható-e a Magyar Posta?” Visszafordul, a most újra divatos, nehéz, túlméretezett nyaklánca, s fülbevalói nem túl diszkréten megcsörrennek. Ajakrúzsa harmonizál a ruhájával, s hajszínével is. Vibráló idegessége átsugárzik egész lényén, elegáns jelenség, nem is csoda, hogy néhány magas, sportoló kinézetű fiatalember (vízilabdázók?) rajta felejti a szemét, miközben komoly képpel suttognak valamit egymás közt.
    De most nagy szusszanások közepette befut egy viharvert, kék színű, csuklós autóbusz. A fiatal nő lábujjhegyre áll, szemével végigpásztázza az érkezőket. Itt vannak! A következő pillanatban már karok ölelik át.
    – Drága Veron! – A két asszony valósággal megrohamozza. Nem annyira fiatalok, mint ő, és nem olyan szépek. (Ezt látja a szemlélő, de valójában fordítva áll a helyzet: a testvérhúgai ők, másfél és három év korkülönbséggel.) Mögöttük egy hét-nyolc év körüli kislány áll tátott szájjal. Várja, mi fog történni.
    – Annuska, gyere szépen, köszönj a nagynénédnek!
    – Húgocskám, kishúgom, Annuskám – csókolja meg hangos cuppanásokkal jobbról-balról az idegen országból érkezett, sohasem látott nagynéni, aki most könnyezik, kinyitja aligátorbőr retiküljét, kivesz egy zsebkendőt és megtörli a szemét.
    – Ne, Veronka, ne sírj – fogja meg a könyökét a két nő közül az alacsonyabbik, a fiatalabb. Az a fajta keménység és komolyság látszik rajta, mely azoknak a nőknek a sajátja, akiknek fiatal éveit megnyomorította a munka, a nélkülözés.
    Most az egész csoport bemegy a váróterembe. Kipirultak az izgalomtól. (Ez családi vonás: az anyjuk, Terca néni is mindig tudta, melyik napon volt az iskolában tornaóra, vagy melyikük felelt aznap éppen, mert olyankor még hazaérkezéskor is lobogó piros volt a lányok orcája.) A kislány arcán feltűnően nagy foltokban virít a szétkenődött rúzs. Veronka megy az élen, sikerül legyűrnie maradék elfogódottságát, visszatalál a nagyvilági dáma szerepébe, távolságot tart immár meghatottságtól, emelkedettségtől, az elgyengülés bármiféle halovány látszatától is. Körbeülik a fölös számban választható asztalok egyikét, Veronka a világban jártasság keresetlen rutinjával és nemtörődömségével ráfekteti mindkét szoláriumbarna, mezítelen karját a hűvös műmárvány lapra. Frissen manikűrözött körmein fénylik a lakk, a kelleténél (az ízlésesnél?) nagyobb számban fölvett fehérarany karkötői csillognak. Mindkét húga szótlan, magukba húzódva várakoznak.
    – Istenem, mennyire vártam már, hogy lássalak benneteket! Napok óta aludni sem tudtam. Megkapjátok-e a táviratot? Eljöttök-e? Találkozunk-e?
    – Nagyon készültünk, Veronka, nagyon vártunk már!
    – Jaj, én is, én is…
    – Anyánk nem érti, miért nem jössz gyakrabban. Nem is írsz, olyan ritkán szánod rá magad egy-egy levélre, hónapokig nem jelentkezel.
    Az idősebb, soványabb (szikárabb?) húg beszél, hangjában érződik némi szigor, nem titkolt szemrehányás. Az egész asszony egy merő készenlét, pillantása éles, arcbőre feszes. Vonásai nagyban formázzák Veronka vonásait, de mintha mégis csak elnagyolt vázlata lenne annak: nincs teljesen kidolgozva, befejezve, hiányzik belőle a finom arányosság, vagyis a szépség.
    – Miért csak ilyen rövid időre jöttél, Veronka? – szól közbe a fiatalabb testvér. – Miért nem maradhatnál pár napot? Legalább egyet. Azt se tudjuk, mit kérdezzünk.
    – Jaj, nem lehet, nem tudok! Rengeteg a munka. Beruházunk, bővítjük a textilgyárunkat, új üzemrész nyílik. Ezért repülök most Belgrádba. Munkaerőt toborzok, fiatal lányokat. Legalább harminc kellene az induláshoz. És akkor még a betanításuk…
    – Istenem, Veron, tíz éve nem láttuk egymást! Anyánk már meg sem ismerne. Úgy megöregedett szegény. Mindig emleget, de azt se felejtette el, hogy tavaly, Teréz napra, a névnapjára nem küldtél dísztáviratot.
    
    (Akkor most mondok egyet Teréz (Terca) néniről.
    A második szomszédban lakott. Feketére evődött vénasszony volt, amióta csak ismertem.
    Rossz, köszvényes ujját egyszer rám emelte. Megdézsmáltam a ribizlibokrait a hátsó kertben. „Meglásd, elvisz a Rézfaszú Bagoly!” – fenyegetett.
    Ez hatott, mert estennet csakugyan odahallott a templomtoronyból a bagolyhuhogás.
    Már nagyon elesett volt, hallottam egyszer apámnak panaszkodni: „Te, Bálint! Ez a bagoly énértem van itt a toronyban. El akar vinni magával. Minden este hangosabbat rikolt!”
    „Elzavarom én, Terca néni! Csak nem gondolja, hogy hagynám magát elvinni?!” 
    Itt van előttem, ahogy ingatta akkor ide-oda a fejét.
    A ribizlire persze máskor is visszacsábultam. Egyszer odaszúrva találtam egy táblát, ráírva ágas, elmosódott betűkkel: ISTEN MINDENT LÁT.
    Ettem a ribizliből, de rájárt mindig a szemem a táblára.
    Barnulatkor visszalopództam. Odaírtam én is a magamét. Így visszagondolva, milyen rikítón árulkodhattak rám azok az iromba betűk! DE NEM MONDJA EL!
    ’80-ban meghalt a disszidált lánya, Hollandiában. Autószerencsétlenség.
    Azt mondta: „Másnak nagyobb baja is van!”
    Ezt azóta se értem.)
    
    Veronka hirtelen a kislányhoz fordul, arcát simogatja, felemeli az állát: – Drága húgocskám, Annuska, drágaságom…
    A gyerek most mintha mondani készülne valamit, aztán mégse mond, nyel egyet, állát visszaejti mellkasára – elpirul.
    – Miért vagy kedvetlen, miért vagy ilyen szégyenlős, Annuskám?
    A kislány nem szól, de az anyja beszél helyette:
    – Veronka, hoztál neki valami apró ajándékot? Eszedbe jutott? – Igyekszik szelíddé erőltetni kemény hangját, a kérdés mégis valahogy megrovóra, számonkérőre sikeredik.
    Veronka elszomorodik, széttárja karját: – Mégis, mit hoztam volna neki, drágám, mit?
    – Ismered a gyerekeket, ők elvárják az ajándékot. Nekünk már mindegy.
    – Ó, Istenem, bocsássatok meg! Klári, Teri… – mondja Veronka, s kérlelően néz, hol egyik, hol másik húgára.
    Idősebbik húga, Klári tekintetében mindjárt megjelenik a sértettség. De ez már valahogy független az imént elhangzott szavaktól, más a jelentése. Inkább valamiféle emlékezés, visszarévedés az elmúlt, elveszett gyermekkorba. Egy hajdani fájó érzést ébreszt fel: idegenek dicsérik nővére szépségét, kényeztetik, hízelegnek neki, ő, a fiatalabb, csúnyácskább testvér hátat fordít és duzzog mellőzöttségén.
    A másik húg, Teri (az anyja nevét kapta) szükségét érzi megtörni a beállt csendet, helyrebillenti a gyászos hangulatot.
    – Hagyjuk már ezt a butaságot. – De észrevéve Klári szeme sarkából a felé küldött rosszalló pillantást, hozzáteszi: – Azért valami játékot tényleg hozhattál volna, Veronka, egy öltöztethető Barbie babát, mondjuk, olyan négy-ötezer forintért…
    Hirtelen elhallgat, fürkészve néz, hol egyik, hol másik nővérére, majd lopva Annuskára siklik a tekintete. Savanyú arcot vág, mint aki már meg is bánta, amit mondott, s így próbálja jelezni, hogy ő csupán fölvetett egy lehetőséget, nem kell ezt annyira komolyan venni.
    – Ötezer forint! Ötezer forint! – ismételgeti Veronka. – Mi az az ötezer forint manapság? Én úgy akarom, hogy ha már hozok, mindenkinek hozzak, és mindenkinek valami értékeset és jót. Ötezer forint! Hát tudjátok meg: otthon, Hollandiában, ha éppen nincs kedvem vezetni az Audit, még bevásárolni is a limuzinnal vitetem magam. Külön sofőröm van. Én beutazhatnám a világot, akár holnap elmehetnék Berlinbe, Párizsba vagy Londonba. Elrepülhetnék New Yorkba vagy Tokióba, nyaralhatnék hónapokig a Hawaii-szigeteken, ha a kedvem úgy tartja! De én hozzátok jövök, titeket akarlak látni, egyfolytában rátok gondolok. Istenem, te vagy a megmondhatója, néha milyen fájdalmasan hiányoztok nekem!
    A két húga egymásra emeli tekintetét, de mielőtt könnybe lábadna szemük, elhatalmasodna rajtuk a gyöngédség, megszólal a hangosbemondó. Az utasokat szólítja a belgrádi gépre, több nyelven ismételve a felhívást: „Megkérjük kedves utasainkat, foglalják el ülőhelyeiket!” Veronka áll fel elsőnek, kinyitja kézitáskáját, kiveszi púderes dobozkáját, tetejét felpattintja, a tükörben futólag szemrevételezi a sminkjét, de végül mégsem igazít rajta. A dobozt s mindeddig homlokára tolt napszemüvegét visszateszi a retikülbe. Lassan elindulnak a kijárat felé.
    Hosszasan búcsúzkodnak, csókokat adnak, szorongatják egymás kezét. Idősebbik húga most végképp magába roskad, erőt vesz rajta a zokogás, sovány, meggörnyedt vállai görcsösen remegnek. Annuska anyja ruhájába kapaszkodik, másik kezével sötétkék, ünneplő szoknyácskája alját markolássza, szipog, lehajtott feje meg-megrándul. A fiatalabb húg felváltva vigasztalja mindkettejüket, miközben könnyáztatta zsebkendőjével a lépcsőn visszaforduló nővére után integet.
    A repülőgépen Veronka odasiet ülőhelyéhez, közelebb húzódik, s arcát szorosan rányomja az ablak üvegére. Integet ő is, amíg csak látja övéit. A motorok zúgnak, a gép rákanyarodik a kifutópályára, aztán elemelkedik az esti ég felé.
    Veronka elhelyezkedik az ülésen, lehunyja a szemét. Egyszerre szinte letaglózza a fáradtság. Elnehezülnek tagjai, és magányosnak érzi magát az estébe hajló homályban, akár egy éjszakában eltévedt kismadár, amelyik repül, repül szívszorongva; fárad a szárnya, elfogynak utolsó erőtartalékai is, és nem tudja, szegény, hogy van-e még ág, megvan-e a fészek, ahova leszállhat, ahol megpihenhet.