KONCZ KÁROLY
   
És boldogan éltek…
   
Egy pillanat és megvan a baj.
    A billenőplatós teherautó nagy lendülettel rátolatott a Rába MAN betonkeverő mixerkocsi adagolótömlőjére, de forduláskor a motorház eleje elérte és kimozdította az építési állványzat egyik tartóoszlopát, s erre az egész alkotmány megingott és kártyavárként összeomlott. Ketten zuhantak le róla, a harmadik ember az utolsó pillanatban, hihetetlen gyorsaságról és lélekjelenlétről téve bizonyságot, beugrott az épülőfélben levő ház negyedik emeletének nyitott ablakán. A lezuhantak egyike az oldalára esett, megrepedt néhány bordája, de az odasietők segítségnyújtását elhárítva, kínlódva, lassan fölkecmergett a betontörmelékről, majd oldalazó járással, görnyedten tapogatózva, óvatosan ráereszkedett a hulladék deszkák kupacára.
    Hanem a másik. Ő középen állt a padlón, és fejjel előre zuhant. A beemelésre várakozó, egymásra fektetett betongerendákra esett. Azonnal szörnyethalt.
    Vakmeleg volt, a nap gyulladt szemként forgott a szürke égen, az építkezéshez vezető ideiglenes út túloldalán, a kiszáradt pocsolya teknőjének alját kétujjnyi széles, valószínűtlenül mély repedések szabdalták. A városba vezető régi makadámút menti árkot szegélyező akácfák porlepte levelei meg se rezdültek.
    
    Hilda anyja férjhez ment, újból. Egy este a nagydarab, szakállas Benedek bácsival állított haza, akit Hildának attól kezdve apának kellett szólítania. Benedek papa bemutatkozó látogatásakor nem sokat teketóriázott, felkapta a korához képest amúgy korpulens kislányt, magasba emelte és kellemetlenül sprőd pofaszakállát kétfelől hozzádörgölte annak orcájához. Azután térdére ültette és hatalmas tenyerébe fogva, megszorította az állát:
    – Jól megleszünk majd, meglásd – mondta, és acetonos volt a lehelete.
    Hilda még az apát idővel, úgy-ahogy megemésztette volna, de volt annak egy fia, Tihamér nevű. Az lett a bátyja. Tihamér már így, tizennégy évesen majdnem akkora volt, mint az apja, és éppolyan rossz szagú. De a legrosszabb mégis a buldogpofája volt. Amikor első találkozásukkor ránézett, Hilda rögtön tudta, hogy kettőjük kapcsolatából minden reményteli várakozása ellenére semmi jó nem fog kisülni.
    
    A lezuhant, halálra zúzódott ember ott feküdt a fáradtan szürke, felhők szabdalta ég alatt, a betongerendák tövében, mozdulatlanul. Az építésvezető katasztrófának nevezte a történteket, katasztrófának, amely miatt, meglehet, börtönbe fog kerülni. A közeli kiserdőben varjak tanyáztak, most minden ok nélkül felkerekedtek, s hangos károgással, alacsonyan szállva átrepültek az építési terület felett. Gomolygó felhőként lépten-nyomon eltakarták a napot, vonulásuk baljósan, szinte fenyegetően, mégis valószerűtlenül hatott az alant állókra. A szárnyak kavarta levegő könnyű szellőként hátukra simított, mintha a lombok hűvöséből hozták volna oda. A fekvő ember alatt, s a test mellett is egyre terjedő, majd lassan szikkadni, elszivárogni látszó vértócsa mutatkozott. A karbantartók főnöke úgy ítélte meg, hogy valami szárazabb helyre kellene átemelni. Az építésvezető megtapintotta a pulzusát (mozdulataiban már a reménykedés legkisebb szikrája sem volt felfedezhető), aztán lassan levette, maga mellé engedte fejvédő sisakját, odapillantott a körülötte állókra, majd visszahelyezte a kobakot a fejére. Végre valakinek eszébe jutott, hogy meg kellene vinni a hírt Rózának, a feleségnek, aki a női brigádban, szintén az építkezésen dolgozott. E pillanatban minden szempár az építésvezetőre szegeződött.
    
    Az anyja örült, hogy Hildának most már testvére is van, mert nem igazán voltak barátai sem. Az iskola éppúgy nem érdekelte, ahogy osztálytársai sem, azok különben is pohosnak és flúgosnak csúfolták. Leginkább a szobájában szeretett üldögélni, ropit, chipset, sósmogyorót rágcsálni, kólát szürcsölni hozzá és könyveket olvasni, amiket az iskolából jövet útjába eső kis fiókkönyvtárban szerzett be, ahol még beszélgetőpartnerre is talált, a haját állandóan hegyes kontyba kötve viselő, amúgy első látásra ridegnek, távolságtartónak tűnő könyvtárosnőben. Ezek a könyvek csodálatosak és lenyűgözően izgalmasak voltak, bennük a nő mindig összejött a férfival, majd rendszerint közbejött valami előre nem látható konfliktus, ami nagy nehézségek és áldozatok árán végül megoldódott, és a végén minden jóra fordult, mindenki boldog lehetett. Hilda szabadidejében nem is igen tett egyebet, mint ezeket a könyveket olvasta.
    
    Lehangoltan, kissé kelletlenül vette tudomásul, hogy igen, itt most valóban rá hárul ez a nemszeretem feladat, elvégre ő a munkavezető és mindkettejük közvetlen főnöke, így némi bizonytalansággal a lépteiben, útnak indult. Megkerülte az ebédlőt, a betonkeverőt, majd az emelődarut, s e mögött megállt. Föltekintett. Egybefüggő fátyolfelhőket látott, egy helyütt kivillant az ég kékje. A függő teher épp e nyiladék irányába tartott, aztán lassan elfordult a ház felé. A legfelső szint korlát nélküli erkélyén két segédmunkás várakozott, egyikük kinyúlt, hogy behúzza. Az építésvezető eltűnt a majdani főkapunak szánt bejáraton, de a lépcsőházban újra megállt. Messziről ide hallatszott a mentő szirénázása. Miközben fülelt a hangra, ment tovább, föl a lépcsőkön a pihenőig. Ujjai közül kicsúszott a cigaretta, szórakozottan eltaposta (ott füstölgött még rövid ideig egy homokkal teli, sorsára hagyott, horpadt fémvödör tövében), majd másikra gyújtott. Kinézett a világítóudvarba: az égen ismét felhők takarták az iménti nyiladékot. A szirénahang közeledett, majd elhalt; a mentő ráfordult a munkaterületre vezető ideiglenes útra. Róza fönt van valahol, maltert kever. Nem sokkal lehet innen a negyvenen, s bár nőnek született, magas és vállas, karja akár egy nehézatlétáé, és a hangja is férfias.
    
    Tihamér ugyanabba az iskolába került át, amelyikbe Hilda is járt, és Hilda arra kényszerült, hogy vele együtt tegye meg az iskolába vezető utat. Az első héten arról beszélt, hány madarat és macskát lőtt le a szobája ablakából. A legsikeresebb évben három kiskutyát, hat macskát és tizenöt különbözőféle madarat puffantott le. Ez, az elmondásokat összegezve, Hilda számítása szerint is a tavalyi év akart lenni, amikor ennek az állatokat gyilkolászó fenoménnak az énektanárnő esernyőjébe is sikerült lyukat lőnie, amit az észre sem vett. Hilda megpróbálta mindezt elengedni a füle mellett és nem gondolni a „Keresem Hidalgó névre hallgató másfél éves foximat. Magas jutalom a megtalálónak!” jellegű hirdetésekre a sarki kisbolt hirdetőtábláján. A második héten már arról mesélt, hogyan fecskendezett fertőtlenítőszert az egyiptomi tüskésegérbe, és nézte végig, pukkadozva a röhögéstől a haverjaival, ahogyan az inaszakadtából rohangál a ketrecben, míg fel nem dobja a talpát.
    
    Hogyan lehet megmondani egy asszonynak, hogy a férje meghalt? A zsebében kotorászott, s eközben kiesett a gyufája. Minden kipotyog, pedig nem is lyukas a zsebe. Visszament, hogy összeszedje a szétszóródott gyufaszálakat. Az udvarról hangos kiáltást hallott. A roma segédmunkásokat ugratták. A szokásos: ezek se az idén barnultak le; vigyázz, beindult a brazil gépsor! Valaki selypítve káromkodta el magát: a gurvák büdözs fasát!
    Róza férje, akit Dezsőnek hívtak, legalább tizenöt centivel alacsonyabb volt az asszonynál, és könnyebb is húsz kilóval, de Róza szerint férfi volt a javából. Biztosan így igaz. Egyszer az ebédlőben valamiért megharagudott, és egy szegélyléc darabjával odacsapott a feleségének. Róza hangja erre egyszeriben nőiessé változott. No de, most Dezső odalent fekszik. Összeszedegette a gyufásdoboz tartalmát. Ujjai roppant esetlenül mozogtak, kapkodott, ideges volt és türelmetlen. Végül megnyálazta ujjbegyét, és finoman a gyufaszálakra nyomta.
    
    Tihamérnak egész csúzli kollekciója volt a szobájában, továbbra is madarakra és macskákra vadászott velük. Rejtegetett még egy nagy becsben tartott, régi, csehszlovák gyártmányú, sötétbarna színűre pácolt fatusás légpuskát is, amelyet nagyon ritkán szedett csak elő titkos rejtekéből, leginkább, ha egyedül tartózkodott otthon, esetleg még olyan alkalmakkor, amikor a haverok előtt akart vele villogni. Többszöri nekifutásra sikerült csak elkunyerálnia különc vidéki nagybátyjától (végül apja közbenjárása segített), aki különbnél különb lőfegyvereket tartott, mindegyiket engedély nélkül, s akiről köztudomású volt, hogy orvvadászatért, mint többszörös visszaesőt, már nem egyszer elítélték.
    Hilda kérte, hogy mutassa meg neki, milyen jól tud lőni. Rögtön fellelkesült, kiválasztott egy hosszú tejgumival felszerelt csúzlit, borsónyi csapágygolyót tett bele, és kinyitotta szobája ablakát. Az ágak csak suhogtak egyet, amikor a balkáni gerle lehullt. Hilda megkérdezte, hogy ő is megpróbálhatja-e, és a fiú rögtön magyarázni kezdte, hogyan működik a csúzli, hogyan kell kézben tartania, célozni vele. Hilda célzott és lőtt, de a csapágygolyó az ablakpárkányhoz csapódott, majd fürgén beiszkolt az öntöttvas radiátor alá.
    Hilda két hónapon keresztül hallgatta Tihamér meséit, de aztán jött a nyári vakáció, és vidékre utazott anyai nagymamájához.
    
    Amikor minden gyufaszálat visszarakott a dobozba, kiegyenesedett, és újra fölfelé indult. Inogtak alatta a lépcsők. Eddig észre se igen vette, milyen vékonyak, ingatagok és veszélyesek ezek a hevenyészve, gyatrán összerótt deszkák. Ahhoz a szemre is túl keskenynek látszó deszkaszálhoz van kötve az élet, amelyet a fal és a lépcsők közé ékeltek be, hogy az alkotmány ne mozogjon, vagy legalábbis ne inogjon túlságosan. Bezzeg most, hogy megtörtént a baj, minden szabálytalanságot észrevett. Sorra ötlöttek szemébe az érthetetlen és hajmeresztő felelőtlenségek, amelyeken azelőtt figyelmetlenül átsiklott, amely szabálytalanságok nemhogy megsértették a munkavédelmi előírásokat, de egyenesen, mintha készakarva, tudatosan szembeszegültek volna velük. Megkapaszkodott a korlátban, de káromkodva rögtön el is kapta a kezét. Szálka állt a tenyerébe. Ahogy fölért a pihenőre, a svájci bicskájával (negyvenedik születésnapjára kapta a családtól, azóta állandóan magával hordta mindenhová) állt neki kipiszkálni. Majdnem függőlegesen fúródott be a bőr alá, nem vízszintesen, mint általában szokott. Addig bökdöste a bicska egy vékonyka pengéjének hegyével, hogy vérezni kezdett a tenyere.
    
    Ősszel, iskolakezdéskor Hilda hazatért. Tihamér egész nyáron ki sem mozdult otthonról. Megjátszott flegmával mutatta Hildának a nyár szenzációs zsákmányát: egy mókus lenyúzott, lapos és száraz bundáját – kiszögezve a falon. Hilda először furcsállkodva öregszagnak érezte, aztán inkább csak több hetes szellőzetlenségnek azt a fanyar stichjét a szoba levegőjének, ami persze nyilvánvalóan a mókustól eredt. Tihamér egész nap az ágyán heverészett, evett, és egyre csak dagadt. Hilda még ezt is elviselte volna, de egyik este, amikor épp a legújabb, éppen csak elkezdett csodálatos könyvét olvasta, Tihamér bejött a szobájába, és bejelentette, hogy komoly mondanivalója van. Hilda megkérdezte, mi lenne az. A fiú leroskadt az ágyra és összekulcsolta a kezét.
    – Lejárt az ismerkedési idő, most már a feleségem vagy hivatalosan – mondta Tihamér és Hildára nézett.
    – Hülyeség – válaszolta Hilda.
    – Ez a törvény. A férfi új feleségének lányai félévnyi ismerkedési idő után a férfi fiainak feleségei lesznek – mondta ki egy szuszra a mondatot hivataloskodó hanghordozással, minthogyha nem előszörre mondaná, mint aki begyakorolta. – Már egy éve érvénybe lépett a törvény.
    – Ilyen nincs – mondta Hilda. – Mindenki maga választja meg a férjét.
    – Már nem minden esetben. – Tihamér széles arca rengett, amint megrázta a fejét. – A parlament és a kormány úgy határozott, hogy amennyiben az anya férjül választotta a férfit, annak fiainak is meg kell felelniük az anya lányainak. A párválasztási folyamat ezzel leegyszerűsödik. Annak érdekében viszont, hogy az ifjú párt ne érje sokk, előírtak számukra egy fél éves ismerkedési időszakot.
    
    Az építésvezető felszisszent, nyelt egyet, s lábai akarata ellenére följebb vitték egy emelettel. Bement az egyik szobába, nem ez volt az, itt senki sem tartózkodott. Kipillantott az erkélyre. A klinkertéglák (micsoda gondatlanság!) egészen a szélére voltak kirakva, és a rakás még ráadásul kifelé is húzott. Egy pillanatig tűnődött, egyenesbe hozza-e, de aztán továbbindult a lépcsőn. Ekkor meglátta Róza lábát. Egy téglarakáson ült, cigarettázott. Mellette a teddide-teddoda segédmunkás, akit állandóan helyezgettek egyik brigádból a másikba, és ott volt még egy kőműves.
    Egy hónapja vette meg a kocsit Dezső. Az egész építkezés Rózán mulatott akkor, aki büszkén feszített a kitérdelt, viseltes jersey nadrágjában, megnyúlt, szürke kardigánjában az első ülésen, és azt mondogatta, kitekeri a nyakát annak, aki szaros kezével az autóhoz mer nyúlni.
    A férfi megállt, csak nézte Rózát, és azon gondolkozott, fölhallatszott-e ide a mentő szirénája. A kőműves a malterosláda szélén ült. Az építésvezető úgy érzékelte, nem furcsállják, nem találják különösnek a megérkezését, utóvégre máskor is körbejár néha a munkaterületen. Láthatólag most nőként kezelte az asszonyt: a gyerekeiről beszélt neki, és a véleményét tudakolta nevelési kérdésekben, mint e téren tapasztaltabbtól, hiszen Rózának – ahogy mondani szokták – lassacskán eladósorba ér a lánya.
    
    Tihamér olyan ékesszólóan beszélt, hogy Hilda kezdte elhinni, amit mondott. Magától ilyesmit aligha találhatott ki.
    – Előbb megkérdezem anyától.
    Tihamér szörnyülködve nézett rá:
    – Meg mernéd szegni a törvényt?
    – Hogyhogy? Csak nem törvénysértés, ha az ember megkérdezi az anyját?
    – De bizony, ebben a törvényben van egy paragrafus, amely egyértelműen megtiltja a fiatal párok és szüleik közötti bármilyen, házasság tárgyú kommunikációt. Ezt a paragrafust épp azért írták elő, hogy egyik fél se érezze magát kínosan ebben a helyzetben. Ha megszeged ezt a paragrafust, kötelességem értesíteni a rendőrséget.
    Hildában megfagyott a vér. Tihamér egyre magabiztosabban nyomta a szöveget. Hilda körülnézett, de úgy tűnt, sehonnan sem várhat segítséget.
    – De hogyha mindez igaz, nem kellene, hogy esküvőnk legyen? – szólt végül, noha összeszorult a torka.
    – Nem, dehogy – mosolygott Tihamér –, legalábbis nem ebben az esetben. Úgy tűnik, egyáltalán nem ismered a törvény tartalmát. Az ismerkedési idő elteltével a házasság azonnal érvénybe lép, mindenféle formaság nélkül. A családi név nem probléma, hiszen már eleve az én nevemet viseled, mióta anyád és apám összeházasodtak.
    Ez igaz volt.
    – Mit jelent az, hogy izé… a feleséged vagyok? – suttogta Hilda.
    – Azt jelenti, hogy elkezdhetünk házaséletet élni. Gyere csak ide mellém!
    – Dehogy megyek!
    Tihamér feldühödött: – Ne ellenkezz! Most már törvényes feleségem vagy, engedelmeskedned kell.
    Hilda a nyitott könyvet bámulta maga előtt az asztalon. A falióra a hirtelen beállt csendben felhangosodva ketyegett. Hilda tétován felállt és az ágyhoz vánszorgott. Makacsul bámulta pomponos papucsából kikandikáló lábujjait, amelyek egyre közelebb vitték a házasélet rejtelmeihez.
    
    A férfi megköszörülte a torkát, aztán annyit mondott, hogy Dezsővel baj történt. Róza önkéntelenül fölemelkedett a téglarakásról, egy ropogós kutyaúristenit eresztett ki a száján, majd egy sziszegőt szentségelt, aztán azt kérdezte, miféle baj. A férfi elfordult. Róza, mint valami rongyot, megrázta. Ezek után már semmit nem kellett mondania. Az asszony hosszú, halk nyöszörgést hallatott, és sietett ki az erkélyre, hogy lenézzen. Az építésvezető követte, maga is lenézett, s az ebédlőbarakk sarkánál meglátta Róza és Dezső új autójának metálfényezett bordó tetejét.
    – Istenem, micsoda férfi volt! Olyan, de olyan… Dezső, hát mit tettél velem?!
    Róza összeszedte magát, hatalmas ugrásokkal az ajtóhoz szökellt; a kőműves meg az építésvezető követte. Aztán három-négyfokonként véve a lépcsőket, száguldott lefele, a következő szinten azonban megállt, s kézfejére húzott ujjasa szárában megtörölte a szemét. Az építésvezető meg a kőműves visszalépett a szobába, s néhány pillanat múlva már azt látták, hogy Róza kirohan az udvarra, onnan pedig egyenesen be a kisgóré fémbódéjába. Egymásra néztek, egyiküknek sem jött szó a szájára. A kőműves kiköpte a csikket, fölvett egy téglát meg a vakolókanalat, majd a téglát mégis visszatette a rakásra, a kanalat visszahajította a malterosládába, és kiment az erkélyre.
    
    Már egy éve mehetett ez így, amikor az anyja elkezdte faggatni Hildát. Ez volt az egyetlen komoly beszélgetésük, amióta eltemették a férjet, az apát: Dezsőt. Féltő, gondoskodó alakja alig három év távlatából szinte a legendák homályába tűnt. Azóta soha föl nem emlegették. Hildának még rosszabbul ment az iskola, mint azelőtt, ő maga meg mindig csak a fal mellett, lopakodva járt, mintha valami nyomasztó bűn terhelné a lelkét. Szégyellte sajátmagát, és szégyellte, hogy ilyen a „férje”. Miért nem mehet az életben is minden úgy, mint a könyvekben, hogy a problémák megoldódnak, és azután mindenki boldog? Hilda az asztalnál ült az anyjával, ki-ki a maga oldalán, csak az asztalfőn nem ült most senki, mint a nem is olyan régmúlt, boldogabb időkben. Az asztalt megfakult, virágmintás viaszosvászon borította.
    – Mi van veled? – kérdezte az anyja, ujjai között (újabban eljárt fodrászhoz) egy dauerolt hajtincsét tekergetve.
    – Semmi – motyogta Hilda, és az orrtövében nőtt pattanást tapogatta, az kifakadt az ujjai között.
    – Valamit rosszul csináltam?
    – Nem.
    – Kínoznak az iskolában?
    – Nem.
    – Az új apád a baj?
    Hilda nem válaszolt. Az anyja nyugtalankodni kezdett.
    – Értsd már meg, hogy én is magányos vagyok! Benedek az egyetlen barátom. Ne rontsd el ezt a kapcsolatot, légy szíves!
    
    Rózát a kőművesmester kísérte kifelé a bódéból, egy hosszú pallón (aminek igazából csak esős, latyakos időben lett volna funkciója, mégis azon közlekedett mindenki) mentek el az udvar másik végébe, a nők öltözőjéhez. A kőművesmester gyöngéden betuszkolta az asszonyt, maga meg kívül maradt, és ott az ajtóban rágyújtott.
    – Egyenest a hullaházba vitték – mondta az egyik kőműves, miközben szintén cigaretta után kotorászott. – Meg kell majd mondani Rózának, nehogy fölöslegesen a kórházban keresse.
    – Tudni fogja ő magától is, hogy nem volt már szükség ott orvosra… Hanem azért ezek szerették egymást, még ha olyan furcsa, különös család voltak is így hárman, a túlsúlyos, pattanásos gyerekükkel.
    – Az ilyen Dezső-féle kis emberek gyakran belevaló krampuszok.
    Róza átvedlett nővé, úgy jött ki az öltözőből. A kőművesmester elhajította a csikket, és szinte felnyalábolva vezette. A kocsihoz érve az asszony kibújt a mester karjai közül, és körbejárta a járművet. Az erkélyről úgy látszott, mintha végigsimította volna. Aztán együtt továbbindultak a város felé.
    – Szegény Róza – szólalt meg a kőműves. – Csak kapjon annyit a kocsiért, hogy el tudja temettetni Dezsőt.
    
    A falióra fülsértő ketyegése ott ringatózott a szobában. Az anyja szavai összekeveredtek a ketyegéssel, beléjük bonyolódtak, mígnem az egész annyira összezavarodott, hogy képtelenség volt a szavakat elkülöníteni.
    – Néha rám is gondolhatnál! – ordította Hilda.
    – Te is gondolhatnál rám – dühödött fel az anyja. – Nem is értem, mi bajod. Hiszen lett egy bátyád, egy idősebb, tapasztaltabb, segítőkész testvéred, és fél év múlva lesz még egy… öcséd vagy húgod.
    Hilda az anyjára meredt.
    Az anyja állta a tekintetét. – Márciusban babánk születik – mondta.
    Hilda felpattant, a szék nagy zajjal felborult mögötte, ahogy az ajtóhoz rontott. Megbotlott a szőnyeg szélében, beverte a fejét az ajtófélfába, megtántorodott, de továbbviharzott a szobájába.
    Bevágta az ajtót, és letérdelt imádkozni az ágya elé: – Istenem, Istenem, Istenem, jó Atyám, csak lány ne legyen, csak nehogy lány legyen!