KONCZ KÁROLY
   
A hajótörött
   
Tizenegykor mondták ki a válást, tizenegy tízkor már kint állt a bíróság épülete előtt. Az a tíz perc is arra ment (baszakolódott) el, hogy a felesége (volt felesége) megpróbálta rábeszélni, igyanak meg itt a közelben valahol hármasban egy kávét. Egy nagyon hasonló történettel jött elő pár hete, innen volt ismerős (és egyben gyanút keltő, óvatosságra intő) a helyzet, hogy a munkatársnője, a Joli, a válásuk után beült a férjével (volt férjével) az első útjukba eső vendéglőbe, és egy kávé mellett, mintha mi sem történt volna, jól elbeszélgettek. Hát köszönte szépen, ő ebből nem kért. Csak most esett le neki, hogy a Joli nem szimpla (kávé?) érdeklődőként volt itt most jelen a tárgyaláson, mint munkatárs, mint kolléganő, esetleg barátnő, hanem mint megidézett tanú. Igaz, végül nem hallgatták meg; közös megegyezésre lett meghirdetve (sic!) a forgatókönyv, s nem került akadék a fogaskerekek közé, így nem bonyolódott, nem cizellálódott a liturgia. Utólag pedig rettenetesen fúrta az oldalát, hogy vajon miféle megtámadtatás érte volna a Joli részéről, ha nem mennek ilyen simán a dolgok, és a „Tisztelt Bíróság” sort kerít a meghallgatására. Csak nem azt a régi, hajnalig tartó, átmulatott és rosszul végződött munkahelyi bulit bosszulta volna meg rajta, amikor az étterem télikertjében hajnaltájt elázottan cigarettázva, flegmán és megalázó érdektelenséggel visszautasította nyílt és egyértelmű felkínálkozását?
    Leintett egy taxit, beült, s bemondta egy közeli kisváros szállodájának a nevét. Az útlezárások miatt tekeregtek egy ideig a Nyugati pályaudvar környékén, de azután sikerült viszonylag gyorsan kikeveredniük a városból.
    A szálloda előtt szállt ki.
    Útközben végig azon gondolkodott, hogy ez a Joli mennyire emlékezteti őt egy általános iskolai volt osztálytársára. A „Föttös Pankára”. Az igazi nevére – Fésűs?, Fürtös? vagy Füstös Anna? – persze már nem emlékezett. A két város közötti rövid útszakaszon (fényes nappal végig világítottak az utat kétoldalt szegélyező lámpák) sorra bukkantak fel az úgynevezett kétes hírű hölgyek, de ez most valahogy üdítően hatott rá, megörült minden egyes felbukkanó „példánynak”.
    Emlékezett rá, olyan nyolc-tízéves lehetett, akkoriban olvasta az első regényeket. Olvasta, s azután magát képzelte a regényhős helyébe. Másnap, harmadnap már úgy adta tovább a regény cselekményét, mintha vele, magával történt volna meg. Együtt járt Föttös Pankával a 2. b-be, és ugyanabban az utcában laktak, a régi, kanyargós Hadház utcában. Együtt mentek haza mindig az iskolából. Sápadt, vézna, vörös hajú, csöndes, de roppant éles eszű kislány volt Föttös Panka. Rendszerint csak hallgatott. Hallgatta, amíg ő mesélt, fantáziált, hozzáköltött a történethez, konfabulált, hazudott.
    Fizetett, befelé menet biccentett a formaruhás londinernek, nem volt semmi csomagja, belépett a hallba. A recepción gyorsan végzett, megkapta a háromszázharmincnyolcas szoba kulcsát. Fent a szobában végigterült az ágyon, az összes zsebét kiforgatta, fején keresztül lehúzta az ingét (a zakót már korábban a fotelre dobta), majd, mint akit áram ütött, hirtelen elaludt.
    Az utcai lámpák már bevilágítottak a szobába, mire felébredt. Magára húzta kicsit meggyűrt, viseltes ingét, azután bizonytalan léptekkel elindult az ablak felé és kilépett az erkélyre. Az enyhe fuvallat kellemes érzéssel töltötte el. Lenézett az utcára. A főutca (pontosabban a főtér) ki volt világítva, féljobbra, szemben a templomtorony oldalról és alulról reflektorozva. A sárga, meleg fény megnyugtatta a szemét. Elnézett a folyó felé. Abban az irányban már csak itt-ott pislákolt egy-egy lámpa. A szerelmespárokra gondolt, akik ott andalognak a parti sétányon, talán leülnek egy padra, vagy elhevernek a fövenyen, és ettől jól érezte magát.
    Tudod – mondta Pankának, ahogy befordultak a régi Hadház utcába az iskolából hazafelé mendegélve –, én a nyáron a szüleimmel tengeri utazáson voltam. Nagy hajón utaztunk, a nagy óceánon. Egészen Ausztrália és Indonézia partjainál jártunk. Hosszú és unalmas volt az út, de mielőtt partot értünk, nagy vihar jött és hajótörést szenvedtünk. A hajónk csak süllyedt, süllyedt és az utasok mind a mentőcsónakokba menekültek. Engem is beöltöztetett apám egy mentőmellénybe, aztán bedobott egy nagy felfújható, harminc személyes gumicsónakba és ő meg anyám is utánam ugrottak. Ez már az utolsó, a tartalék csónak volt, ezen menekültek a matrózok, az elsőtiszt, a kormányos és maga a hajó kapitánya is. Láttuk még, hogy a nagy fehér hajó hogyan süllyed el egészen, aztán a rettenetes vihar elsodorta a csónakunkat és szörnyű hullámok között vergődtünk néhány napig, de hogy meddig, nem lehetett tudni, mert amíg tartott a vihar, egyformán volt sötét nappal és éjszaka. Azután harmad- vagy negyednapon lecsendesült a tenger és akkor távolban, közelben nem láttunk egyebet, csak vizet és eget, egyedül voltunk a lélekvesztőben a nagy óceánon: az apám, az anyám, én, meg tizenhét matróz, mert a többieket elsodorta a fergeteg elsőtisztestül, kormányostul, kapitányostul. Ötödnap kifogyott a vizünk meg az élelmünk, és se hajó, se szárazföld sehol a láthatáron. A hét hátralévő részében koplaltunk és szomjaztunk. Hetednap összetanakodtak a matrózok, csupa vad, kigyúrt, izomagyú prosztó és kimondták végül, hogy ezt tovább nem lehet bírni, így éhen kell pusztulni valamennyiünknek, valakit tehát fel kell áldozni. Sorsot fogunk vetni, és akire a sorshúzás esik, azt a többiek meg fogják enni, hogy éhen ne haljanak…
    Felfrissítette magát a fürdőszobában és lement a bárba. A lassú, halk zene jó hatással volt rá. Elhelyezkedett a bárpultnál, és figyelte az embereket. Többségükben férfiak voltak, leginkább középkorúak, ő is beillett közéjük. Csak a zakója szorított kicsit jobban, mint legutóbb, amikor rajta volt, bár nagy ügyet nem csinált belőle, kigombolta minden gombját, igaz, még így is szűknek érezte, de a továbbiakban nem foglalkozott vele.
    – Teljesen egyedül van? – kérdezte egy harmincas, szőke, túlságosan kifestett nő, aki mellette állt a pultnál, s akinek még ebben a gyenge, szűrt fényben is látszott, hogy megereszkedett már kicsit a nyakán a bőr. Nem emlékezett, mikor kerülhetett oda, amikor megérkezett, még biztosan nem volt ott.
    – Tulajdonképpen igen – válaszolta bizonytalanul.
    A nő tetőtől talpig végigmérte. Aztán megállapodott az arcán, és tekintetét ismét végigfuttatta a ruházatán. De ő tűrte a kéretlen vizsgálódást, nem feszélyezte magát.
    – Maga nem idevalósi? – kérdezte a kifestett nő.
    Ő ingatta a fejét, mire a nő elégedetten biccentett.
    – Megihatnánk együtt egy-két pohárral! – hajolt közelebb incselkedőn újonnan szerzett rámenős ismerőse.
    – Miért ne! Akár többel is! – válaszolta, miközben szemével a pincért kereste.
    A nő most közelebb húzott egy széket, aztán a poharát, amibe formás kis játékesernyő volt tűzve szívószállal, azután kettejük közé emelte a hamutartót is.
    – Rágyújt? – kérdezte a festett harmincas, nyakán megereszkedett bőrű nő, és a cigarettásdobozra mutatott.
    – Köszönöm, elfogadom – és körülményesen előhalászott egy vékony, hosszú, női cigarettát a dobozból.
    A nő először maga gyújtott rá, aztán neki is tüzet adott. Szinte egyszerre fújták ki a füstöt.
    Apám tiltakozott a sorshúzás ellen – folytatta a mesét –, de a matrózok lehurrogták és végül az apámnak kellett mégis a határidőnaplójából kitépett lapokra ráírni mindegyiküknek a nevét. Az enyémet is. A cédulákat azután betették az egyik matróz koszos tányérsapkájába és nekem kellett kihúznom közülük egyet, hogy azt, akire a sors így ráesik, a többiek megehessék. Én kihúztam egy cédulát a zsírtól ragadó tányérsapkából és éppen a legvadabb, legmarconább, a legeslegbüdösebb és legeslegbunkóbb matróz volt az, akire a sorshúzás esett. Ráadásul ő volt az, aki a sorsolást leghangosabban követelte. De még mielőtt a többiek rávethették volna magukat, ez vérben forgó szemmel kirántotta széles bőrövéből a tőrét, aztán egyenesen nekem ugrott és elordította magát: „Belőlem nem esztek! Ezt a gyereket, ezt fogjuk megenni!” És egy hirtelen nyisszantással tőből már le is metszette a bal karomat…
    – Itt lakik a szállodában? – kérdezte a festett harmincas.
    Ő bólintott, s elgondolta, ha nem a mai napra tűzik ki a válóperes tárgyalását, most nem iszogatna itt ezzel a nővel, akinek valahogy mégis kifejezetten kedvére volt a társasága. Furcsa módon, sürgetően kötelességének érezte, hogy beszéljen magáról, de semmi érdekes nem jutott eszébe. Jókedvűen felemelte a poharát, és nagyot húzott belőle. Nyelőcsövének egész hosszán érzékelte, ahogy megindul lefelé az éltető nedű, s jóleső melegséggel megállapodik a gyomrában. Egyáltalán, már tizenegy óra óta minden olyan kellemesen alakult.
    – Nézze csak… – mondta.
    – Tessék?
    – Tudja, most örülök, hogy itt vagyok, hogy éppen magával vagyok itt, kortyolgatunk, beszélgetünk, meg minden… – úgy gondolta, okosabb, ha nem folytatja.
    – Igen? Így gondolja? Az az érzésem, maga csak ámít engem!
    – Egészségünkre!
    A nő lassan fölemelte a poharát, és a szemébe nézett. Ő ugyanezt tette. Koccintottak.
    – Mit iszik? – kérdezte a festett szőke.
    – Gint, természetesen. És néha rumot. A felmenőim között néhány tengerész is akad – hazudta a maga számára is meglepetésszerűen.
    – Ugye, iszunk még egyet? Aztán csatlakozhatnánk hozzájuk – mondta a nő, és egy asztaltársaságra mutatott. – Ők a barátaim, és biztosan örülnének, ha megismerhetnék. Mi a véleménye?
    – Miért is ne? Örömmel! – válaszolta.
    Erre a nő áthajolt a pulton, és súgott valamit a mixer fülébe. Aztán hozzá fordult, és így szólt: – Megitta már az italát? Mehetünk?
    Az apám felordított, s mielőtt a megdühödött matróz tovább kaszabolhatott volna a tőrével, megkapott engem a hajamnál és a nadrágomnál fogva, és belódított a csónakból messzire a vízbe. Néhány pillanatig tartott csak az egész, annyit láttam még, hogy a többiek rárontanak a késes matrózra és megpróbálják kimarni kezei közül a levágott, vértől csöpögő satnya kis karomat. A megmaradt kezemmel rémülten, minden erőmet beleadva lapátoltam a vizet, hogy felszínen tudjam tartani magamat, de azért bőven jutott már a vízből a számba, nyeltem a gyomromba, a tüdőmbe is. Ahogy nyeltem a vizet és egy pillanatra lélegzethez jutottam, egyszerre teli torokból, ujjongva, sírva ordítottam a csónak felé: „Édes víz! Édes a víz!” – Arra már nem emlékszem, hogyan kerültem vissza a csónakba. Azt is csak elmondásból tudom, hogy kiáltásomra mindannyian a víz fölé hajoltak és szürcsölték a vizet, amiben a mentőcsónak úszott, és ők is ujjongva, boldog örömmel állapították meg, hogy édes a víz, nem az óceán sós vize már, hanem édes víz, édes víz, tehát nem tenger többé, így hát közel a szárazföld, biztosan egy nagy folyam torkolatánál vagyunk, s hamarosan partot érünk. Amíg én eszméletlenül hevertem a viharban agyongyötört csónak alján összegyűlt tenyérnyi mocskos vízben (egyébként az is folyamatosan érzékelhető volt, ahogy mind vetemedik, esik össze a gumi, és megállás nélkül szökik belőle a levegő), ők nekiálltak az evezőknek és néhány óra múlva valóban elérték a szárazföldet. Így menekültünk meg mind a szörnyű pusztulástól és velük együtt megmenekültem én is…
    Odamentek. Elöl a festett, szőke harmincas, ringó járású nő, akit néhány lépéssel lemaradva, némi bizonytalansággal követett. A nő először megveregette a társasághoz tartozó egyik férfi vállát, és szavait a többiekhez is intézve megkérdezte: – Csatlakozhatunk?
    Egyesek bólogattak, mások baráti kézmozdulattal jelezték, hogy nincs semmi kifogásuk, s volt, aki azt mondta: – Tessék csak, tessék! Van itt hely bőven, mindnyájunknak.
    Leültek. Neki az ablak mellett jutott hely, így önkéntelenül is gyakran kinézett. Válaszolt néhány udvarias kérdésre: honnan való, mivel foglalkozik, hová tart, hol lakik valójában és kicsoda… A társaság tagjai barátságosak voltak, és ez jólesett neki. Itt-ott elkapott néhány beszédfoszlányt, némelyikre érdeklődéssel figyelt, másokat figyelmen kívül hagyott. Ki-kinézett az ablakon, miközben erőltette az agyát, hogy kitalálja, mit mondhatna még, amivel magára vonhatná a figyelmüket. Alaptermészete szerint nem volt ilyen, a hivalkodó, oldott kitárulkozásra – ezt maga is tudta – józan állapotában nem lenne képes. Ő itt idegen volt, és ez zavarta. Szinte belső kényszert érzett, hogy erről is mondjon valamit, de az égvilágon semmi sem jutott eszébe.
    A régi, kanyargós Hadház utca sarkán állva, Föttös Panka visszafojtott lélegzettel hallgatta a történetet, amelyet elmondott neki, s a végén, az igazi hősök szerénységével csak ennyit tett hozzá: – Hát, ez történt velem a nyáron, amikor a szüleimmel tengeri utazáson voltam.
    Álltak az utcasarkon és Föttös Panka sokáig hallgatott. Látni való volt, hogy küszködik magában: elhiggye, ne higgye? Látszott formás koponyáján, domborodó homlokán, a halántéka vékony bőre alól halványan átderengő finom, kékes ereken, mint dolgozik az okos kis agya, hogy hol találhatna valami apró szálhibát a történet szövetén, amiből rápiríthatna, hogy hazugság az egész, amit összehordott neki. Aztán megszólalt: – Ez nagyon érdekes, amit elmondtál. Csak egyet nem értek. Ha egyszer levágták a nyáron a bal karodat, akkor hogyhogy most megvan? Megvan mind a két karod!
    Oldalvást nézett Föttös Panka, összeszűkült szemmel; várta a magyarázatot. Ilyen ravasz kérdésre senki sem lehet felkészülve. Érezte, hogy ez itt, a vég: szertelenül túlcifrázta ezt a történetet, már nem menekülhet a maga állította csapdából. Hogyan is gondolhatta, hogy Föttös Panka, az osztály esze és aggályos lelkiismerete majd csak úgy átsiklik, és nagyvonalúan szemet huny egy ekkora szarvashiba fölött, hogy nem lát át élből egy kispályásnak se mondható gyatra és sunyi kis próbálkozáson. Ám pillanatnyi gondolkodás után hirtelen, szinte a semmiből jövő villámcsapásként bevillant neki a válasz: – Szamár vagy – vágta oda flegmán. – Hát nem tudod, hogy tízéves koráig a gyerekeknek, ahogy a foga, a karja is kinő?
    Föttös Panka erre már nem tudott mit mondani. Szótlanul indultak tovább, s még elváláskor is csak nézett maga elé, megbabonázva, révülten, úgyannyira, hogy elköszönni is elfelejtett…
    Tulajdonképpen azt is megtehette volna, hogy észrevétlenül faképnél hagyja a társaságot. Ha kivárja a megfelelő pillanatot, kicsit túlfestett, szőke, megereszkedett bőrű, ám szimpatikus újsütetű ismerősének sem tűnt volna fel azonnal a távozása. Ehelyett ő arra a megfelelő pillanatra várt, amikor majd a még ki sem gondolt mondandójával elkápráztatja mit sem sejtő alkalmi társaságát.
    A pincér gyakran felbukkanva, fehér kabátkájában ügyesen lavírozott az asztalok között, s egykedvű szorgalommal rakosgatta tele poharait a vendégek elé, s a kiürülteket vissza a tálcára. Ha megkérdezik, már nem tudta volna megmondani, hányadik italát issza. Sőt, arra sem emlékezett, mikortól tért át a ginről a rumra. Kellemes bódulatot érzett, s gyakorlott mozdulattal, egyszerre hajtotta le az imént érkezett, elé rakott deres pohárból a következő felest. Ettől úgy látszik forrpontjára ért belső késztetése, mert fölvetett fővel, jelentőségteljesnek szánt mozdulattal felállt, egy késsel megkocogtatta élesen csengő, éppen csak üressé vált poharát, és kissé talán a kelleténél hangosabban így szólt: – Hölgyeim és uraim! Tisztelt asztaltársaság, szeretett kedves barátaim! Néhány múló percre kérném csak becses figyelmüket, csöppnyi semmiséget szenteljenek társas idejükből méltatlan személyemre…
    Körülbelül eddig jutott mondandójával, s ekkor már halálbiztosan tudta, hogy rosszul döntött, kárhozatos volt a pillanat, amelyben szólásra emelkedett. Már elindult hideg verítékének egy tüzes gyöngye az inge alatt gerincoszlopa mellett lefelé, s alig néhány másodperc múlva beteljesedik rajta a Damoklész kardjaként évtizedekig fölötte függő Föttös Panka bosszúja, amit Joli alakjában megmutatkozva délelőtt még kegyelmi haladékként elkerülhetett, de íme, megérett az idő, elmúltnak tűnt, ám visszatért origójához, a régi, kanyargós Hadház utca sarkához. – Egy történetet szeretnék Önöknek elmesélni, amely történet szerény várakozásom szerint nem lesz majd tanulság nélkül való, mert eme kalandos történet egy hajdan megesett tengeri utazásról szól, egy hajóútról a végtelen óceánon, amint egy kisfiú…