Hogy került hozzám? Ki adta a kezembe? Nem, senki nem ajánlotta, nem úgy volt, hogy valaki kölcsönadta volna és nem is az történt, hogy megvásároltam magamnak. Találtam. Rátaláltam egy parkban.
Pénteken, éppen hazafelé tartottam a munkából, amikor nagy cseppekben rákezdett esni az eső. Nyilvánvaló volt, hogy perceken belül leszakad egy kiadós zuhé, így hát letértem megszokott útvonalamról, s a parkon átvágva próbáltam lerövidíteni a távolságot. Megszaporáztam lépteimet, a parki ösvény murvaszemei élesen csikorogtak cipőm talpa alatt; közel és távol egy lelket sem láttam, csak a gomolygó viharfelhők fényei-árnyai lettek egyre félelmetesebbek, túlvilágiak és kísértetiesek, s meg-megújuló rohamaival a szél tépázta mind fenyegetőbben, s kegyetlenebbül a lombokat.
Esernyő nem volt nálam, sem kapucni a kabátomon, így az utolsó útszakaszon, menteni a még menthetőt, lehajtott fejjel futásnak eredtem, amikor hirtelen az egyik elsuhanó padon, a szemem sarkából észrevettem azt a furcsa kis szabályos csomagot. Nem álltam meg, csak lelassítottam és kis ívben visszakanyarodtam a padhoz. Teketória nélkül magamhoz ragadtam a könyvet, akkor ugyanis már világossá vált előttem, hogy nem szabályosnak tűnő csomag, doboz vagy otthagyott tégla, hanem egy közepes vastagságú, réginek látszó, ázott fedelű könyv. Sebtében bedugtam kabátom alá, s folytatva a futást, egy perc múlva már meg is érkeztem házunk ódon, (s szó szerint értendő) viharvert kapujához. Védett helyre kerülve, ki se fújtam magam, már a földszinten izgatottan előhalásztam kabátom rejtekéből becses szerzeményemet, hogy közelebbről is szemrevételezzem. A nyirkos fedél hűvös tapintása nyugtatólag hatott ajzott kíváncsiságomra. Ujjbeggyel többször végigsimítottam a borítót. Bordó színű, kissé kopottas, megfakult bőrkötés, az elülső borítón kereszt alakú, megszakításos zománc- és kagylóberakás aranyozott (trombitaréz?) keretben: négyelemű ovális formák. A zománc festetlen, magában erezett a kagyló, megvakulás (vö.: megvakult tükör), kopás és repedés nélkül.
Megindultam fölfelé a lépcsőn. A szívem hevesen vert, de nem a futás vagy a lépcsőzés volt okozója, hanem az érlelődő, bizonyossággá válni kívánó felismerés, hogy valóságos kincs került a birtokomba. Mit nem adtam volna érte, ha kivételesen senkit sem találok otthon. Amennyiben mégsem úgy adódna (az lenne tehát, hogy otthon találnék valakit) – morfondíroztam magamban -, úgy az este folyamán akkor is kerítenék majd alkalmas időt elvonulni úgynevezett „dolgozószobámba”, hogy szerzeményemet alávessem egy alapos, minden részletre kiterjedő, tüzetesen feltáró autopsziának.
A könyv most táskámban lapult, s hatalmas nehézkedéssel húzta le karomat, meghajlította vállamat, mert nem csak valóságos súlyát érzékeltem, hanem az időét is, az általa megélt évszázadok terhét. Örökkévalóságnak tűnt egyetlen emeletnyit is haladnom. Titkon azt gyanítottam, hogy ez a mívesen munkált, hivatásukat áldozatosan és alázattal gyakorló mesterek keze alól kikerült műremek könyvtárgy valahai nagyságos vezérlő fejedelmünk, II. Rákóczi Ferenc idejéből származhat. Úgy lehet, rodostói bujdosása nehéz éveiben vigasztaló olvasmányául szegődött, avagy mégis inkább hű kamarása, Zágoni Mikes Kelemen úti poggyászában volt található? Hát, hiszen ez a könyv még Kazinczy és a nyelvújítás előttről való! Megélte a reformkor bősz közéleti-politikai és kulturális csatározásait. Vajon 1848 fényes (esős-esernyős) március idusából mit láthatott? És hol, hová sodródhatott-kallódhatott a váltakozó hadiszerencse közepette zajló szabadságharc idején!? Talán elkísérte Kossuthot a hosszú, múlni nem akaró turini emigrációba, esetleg egy tábori lelkész breviáriumaként szolgált annak elhunytáig? Annyi bizonyos: ez a könyv képletesen szólva ott ministrált-sertepertélt az 1867-es Kiegyezés körül is, bábáskodva az Osztrák-Magyar Monarchia létrejötte fölött. Látott forradalmakat és ellenforradalmat, megélte a millenniumi idők nemzeti öntudatunkat dagasztó nagyarányú építkezéseit, a társadalmi-gazdasági fellendülést, de az álnépieskedő, árvalányhajas-gyöngyösbokrétás magyarkodás operettjét is. Megérte a Monarchia felbomlását, a Közép-Európát feldaraboló Versailles-i békediktátumokat, inflációt, erőszakos stabilizációt és kegyetlen konszolidációt, háborút, világválságot és megint csak háborút, nácizmust és bolsevizmust, ’56-ot és rendszerváltozást.
Kinyitottam a lakásajtó rafinált zárjait, s ebből, hogy sorra mindegyiket ki kellett nyitnom, nyugtázhattam, hogy én vagyok ma az első hazaérkező. Ez most kedvemre való körülménynek számított. Benyomultam az előszobába, vizes kabátomat trehány nemtörődömséggel a komódra dobtam (azonmód a padlóra csúszott), táskámat magammal hurcoltam „dolgozószobámba” (egy méretemen alul kalibrált sarokasztal számítógéppel, könyv- és újságkupacokkal), ahol eszelős gyorsasággal előkotortam mélyéről a könyvet.
Most sugallatszerűen az a képzetem támadt, hogy tévesek voltak eddigi feltételezéseim: ezt a könyvet elkerülték a történelem vérzivataros hullámverései és kiszámíthatatlan fordulatai (nem úgy, mint az iménti valóságos és közönséges vihar), mert ő a kiválasztottak és kivételezettek, a megkíméltek és elkényeztetettek közül való. Valószínűbbnek tűnt mármost, hogy ez a különös példány egy arisztokrata főméltóság vagy talán egy báróságot nyert (vásárolt?) mágnás becses és gondozott magánkönyvtárának díszeként, csöndes félhomályban pergette le százados idejét, s csak az utóbbi ötven-hetven évét töltötte valamelyik országos hatókörű közkönyvtár fokozottan védett különgyűjteményének viszonylagos nyugalmában. Az ötvenes években fiatal leányujjak lapozgatták, babusgatták simogatón finommívű berakásait, és olyan ifjak ujjai, akiket a vidék küldött szakérettségivel a székesfőváros egyetemére, s akik maguk is alig hitték, hogy értelmiségi pályára készülnek, s idővel valóban értelmiségivé, az elit kooptált tagjaivá válhatnak. Az utolsó húsz évben már csak szakállas, mogorva és vén tudósfélék kurkásztak mikrofilológusi, minuciózus műgonddal és akríbiával feledhető, kiegészítő adatok után oldalain.
De most, végre eljutott énhozzám. Mit számít honnan és hogyan sodródott az idő tengeráramán, ha egyszer ez a sors íratott neki (habent sua fata libelli), hogy én legyek a boldogító, vágyott megállapodottságot nyújtó, beteljesítő végállomás.
Ültem a fotelben, ölemben a könyvvel: lélegzetem nyugodt, pulzusom a normál értéken.
Kinyitottam a kötetet.
A világ végezetéig sem jönne rá senki, mitől dobbant akkorát a szívem meglepetésemben. Valóban döbbenet: a lapok felvágatlanok voltak! Amikor azután felocsúdtam, kézhez kerítettem papírvágó késemet, s eltökélten ejtettem néhány óvatos metszést a korpuszon. Mint sérülékeny, hamvas szirmokat, széthajtottam a lapokat, s szinte egy voyeur szégyentelen, nyomuló kérlelhetetlenségével meredtem a mindeddig szem nem látta tartományba.
És akkor végre-valahára olvasni kezdtem: sorról sorra, szóról szóra, betűről betűre, áhítattal és nyűgözötten, álmélkodva a csodán, mint hajdan, az egykorvolt gyerek…
AJÁNLOM AZ OLDALT
