KONCZ KÁROLY
   
Nővérem, Klára
   
Alig ismertem őt, majd húsz évvel volt idősebb, én voltam a legkisebb gyerek, az elkésett maradék, akire már nem is igen számítottak, a család benjáminja.
    Meghalt.
    Ezért keltem útra február végén, visszamentem a szülőhazámba, amit szintén alig ismerek.
    Tizenhét órás vonatozás Budapestig, egy rövid éjszakai pihenő az idősebbik bátyám özvegyénél (aki évek óta rokkantnyugdíjas, tolószékhez kötött, nem is értesítették a halálesetről), aztán újra a vonaton zötykölődés hét egész órán át, összesen tehát huszonnégy órás utazás a határközeli iparvárosig, ahol a nővérem földi maradványait elhelyezik a temető falába: egy bronzszínű, vékony falú fémurna és a betonfalban kiképzett négyszögletes vájat, fedőlappal.
    Huszonnégy órás vonatozás az átszállásokkal, a megállókkal és várakozásokkal a hideg, kihalt vagy éppen túlzsúfolt pályaudvarokon és állomásokon, körülvéve olyan útitársakkal, akik még nem veszítették el a nővérüket, vagy ha igen, olyan régen, hogy már nem is gondolnak rá. Én gondoltam rá, de nem akartam elhinni.
    Régebben már többször is megtettem ezt az utat, amikor a nővérem még élt, utam végén ott várt engem ennek a lepusztult iparvárosnak a még lepukkantabb külvárosában, ahol felnőttkorát töltötte, amit oly kevéssé szeretett, és ahol soha nem vitt el engem, a kisöccsét (bár többször is megígérte) a nyaranta rendszeresen, nagy csinnadrattával megérkező vándorcirkuszba.
    A temetésen végig ónos eső esett, ennek ellenére meglehetősen sokan voltak: a gyászolók, bámészkodók, koszorúk, énekek, feketébe öltözött vegyeskar. Polgári temetés volt, pap nélkül.
    Egy szál fehér szegfűt tettem az urna mellé, nem tudtam elhinni, hogy abban van a nővérem, ő, akit olyan hatalmasnak láttam, amikor még a kisöccse voltam, s ő már felnőtt volt, akárcsak apám és anyám. Az az ezüstszín urna, a füstszürke kendővel letakarva, nem lehetett a nővérem.
    A szónok nagyon szép beszédet mondott (utólag többen, egymástól függetlenül is ezt állították), de mint a szónokok általában, kicsit túlzásba vitte a dolgát. Hiába, a temetés lehetetlen műfaj. Az egészben van valami alapvetően idétlen és megoldatlan. Az emberek alkalom szülte arcberendezése, a művi visszafogottság. Én nem tudom, hogyan lehet ezt jól csinálni.
    Amikor az urnát elhelyezték a betonfalban, sírva fakadtam. A kórus gyakorlottan abszolválta Mozart Requiemjéből a Lacrimosa tételt, aztán a hangszórókból felhangzott a Himnusz, amelyben Istent arra kérik, hogy áldja meg ezt az országot és a népet, amely a múltban annyit szenvedett, hogy már a jövőjét is megbűnhődte.
    Utóbb megtudtam, hogy a nővérem rendes, koporsós temetést szeretett volna, nem egy betonfalban, hanem a szülőfalujában kívánt magának nyugvóhelyet. De meggyőzték – a nyirokrákban szenvedő, napról napra gyengébb, morfiuminjekciókkal elkábított haldoklót, aki nem is tudta, hogy rákos, hogy jobb lesz neki itt, ebben a temetőben, ebben a szörnyű, idejét múlt, lepukkant iparvárosban, amelyet sohasem szeretett, és ahol soha el nem vitt engem, a kisöcscsét a cirkuszba.
    Később sok embert kellett üdvözölnöm, csupa idegent – fogadni részvétnyilvánításukat: a férfiak kezet nyújtottak, a nők megcsókoltak –, akik azonban ismertek engem.
    A temetés véget ért. Teljesen átfagyva, végre hazamehettünk, pontosabban mehettünk a bátyámékhoz. Ott tartottuk a halotti tort. Ettem és ittam is, mint mindenki. Fáradt voltam az utazástól, a szertartástól, mindentől.
    Bementem nővérem kis szobájába. Utolsó idejét már itt, a bátyáméknál töltötte, gyermektelen volt, a férje sok éve meghalt, nem boldogult volna már egyedül, magányosan egy üres házban nem tudta ellátni magát.
    Bementem a szobába, ahova félre szokott vonulni: olvasni, zenét hallgatni, imádkozni, de a nővérem most nem volt ott. Kinéztem az ablakon. Nem láttam a kertben sem. Arra gondoltam, talán elment bevásárolni a sok vendég miatt. Gyakran és szívesen járt el bevásárolni, amíg bírta a lába a lépcsőzést.
    Vártam őt, szerettem volna viszontlátni, mert nekem hamarosan készülődnöm kellett, kibuszozni a vasútállomásra, indulni haza. Sok bort megittam, s a nővérem még mindig nem volt sehol.
    – De hát, hova ment Klára? – kérdeztem végül türelmetlenül, és a vendégek rám meredtek.
    A bátyám betuszkolt a lakás egy dohos szagú, elfüggönyözött ablakú szobájába, és ott lefektetett. Másnap hazaindultam. Huszonnégy órás vonatút: hét óra zötykölődés a fővárosig, szusszanásnyi pihenő, azután megint csak tizenkét óra vonatozás.
    Útközben terveket kovácsoltam.
    Néhány hónap múlva majd visszajövök, felfeszítem a zárókövet, kiemelem az urnát, elviszem és eltemetem nővérem szülőfalujában, ősei mellé, abba a vágyott, vigasztalan, sárga agyagos földbe.
    Csakhogy azt a vidéket én nem nagyon ismerem, réges-régen, gyerekkoromban jártam ott. De akkor hova temessem el a nővérem urnáját?
    Jaj, csak legalább egyszer, csak egyetlenegyszer vitt volna el engem, a kisöccsét abba a megígért csodacirkuszba!

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés